Barátság Háza – így kezdődött

Jelenleg ötvenkét iskolás számára nyújt szociális szolgáltatásokat a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezet szatmárnémeti Barátság Háza. 1996-os megalapítása óta az intézmény neve többször módosult, egyik helyről a másikra költözött, de küldetése mind a mai napig változatlan: a szociálisan hátrányos helyzetű szatmárnémeti gyermekek nevelése, gondozása, felzárkóztatása, velük együtt egy jobb, méltányosabb élet lehetőségének megteremtése.

Hogy indult el a tevékenység 25 évvel ezelőtt, mi volt a eredeti elképzelés, ma már kevesen tudják. De azért még van, aki jól emlékszik rá és szívesen is beszél róla, mert a mai napig szívén viseli az intézmény sorsát. Hanni Rolfes nővérről van szó, akivel kapcsolatban nem túlzás azt mondani: neki köszönhető, hogy az intézmény megalakult, hogy kiállta az idők próbáját és hatékonyan működik negyed évszázad után is. Rendtársa, Anna Diekmann is végigkövette a hajdani eseményeket, és támogatta a központ létrejöttét. A nővérek a Jézus Legszentebb Szívéről Nevezett Missziós nővérek rend tagjai, amely 1993 óta tevékenykedik a Szatmári Egyházmegyében teológiai, lelkiségi, pasztorális és szociális téren. Önzetlen és lelkes segítségüknek az Egyházmegyei Caritas is rengeteget köszönhet.

„A Barátság Háza projekt eredete nagyon egyszerű – meséli Hanni nővér. – Autóval közlekedve a városban, a 90-es évek közepén, azt láttam, hogy minden közlekedési lámpánál gyerekek állnak, akik le akarják mosni a szélvédőmet. Amikor odajöttek hozzám, meg-megkérdeztem őket: mit csináltok, ti nem jártok iskolába? És ők mondták, hogy nem. Kérdeztem, ti csak így az utcán vagytok egész nap? Igen, csinálunk egy kis pénzt – válaszolták. Világos volt, ez nincs rendjén, valamit tennünk kell. A Caritas akkori igazgatójához fordultam, Schupler atyához, és azt javasoltam, hozzunk létre egy projektet, ami erre a meglévő szükségre nyújt megoldást, mert egy ilyen szükséget a Caritas megválaszolatlanul nem hagyhat” – emlékszik vissza Hanni Rolfes.

A Barátság Háza legelső formájában az akkor (1996-ban) már létező Don Bosco óvoda udvarának hátsó részében lévő épületben kezdte meg működését. Eleinte utcagyerekek és a hírhedt 25-ös tömbházban, emberhez nem méltó körülmények között élő kiskorúak látogatták a központot, akik közül egy sem járt iskolába. „Ezelőtt 25 évvel az volt a cél, hogy valamivel lefoglaljuk őket, és közben tanuljanak is valamit. A lényeg az volt, hogy ne legyenek egész nap az utcán” – mondta Hanni nővér. Írni-olvasni tanították az iskolából kimaradt gyerekeket a Caritas munkatársai, valamint különböző kézműves-foglalkozásokat szerveztek számukra. Megdöbbentő lehet mai szemmel, de még játszani is meg kellett tanítani őket. A mindig éhes gyerkőcöknek jól jött az a kis ennivaló is, amit biztosítani tudott az intézmény: a margarinos kenyér és ritkán egy kis édesség bizony nagy vonzerővel bírt – tudtuk meg Anna nővértől.

Kezdetben hat-nyolc gyerek részvételével zajlott a tevékenység, mára ötvenkettőre nőtt az ellátottak száma. Az évek során a székhely is megállapodott: a Cloșca sugárút után a Rosetti utcára, onnan pedig 2002-ben jelenlegi címére: az Uzinei utcára költözött, ekkor kapta a Barátság Háza nevet.

Mindkét nővér örömmel gondol vissza a központ működésének első időszakára, ugyanakkor mindig könnybe lábad a szemük, amikor visszaemlékeznek az első ellátottakra. „Azokat a gyerekeket sohasem dicsérte meg senki. Soha nem kaptak pozitív visszajelzést. Azoknak, akik a szélvédőt mosták, az autósok csak odakiabáltak: gyere ide, vagy menj el... Volt olyan gyerek is köztük, akit nem akartak a szülei... és ő ezzel a tudattal élt, hogy ő értéktelen, ő nem fontos senkinek...” – mondta Hanni nővér. „Mivel teljesen gyökértelenek voltak, ha valaki megkérdezte egyiküktől-másikuktól, te kinek a gyereke vagy, azt válaszolták: a Caritas-é” – tette hozzá Anna nővér.

„Ne gondoljuk, hogy 100%-ban sikeresek lesznek erőfeszítéseink – állítja Hanni nővér – de ha 30%-ban azok lesznek, tudnunk kell, valami nagy dolgot tettünk”. Negyed évszázad és a központban ezalatt megfordult több száz szatmárnémeti gyermek perspektívájából tekintve, a Barátság Háza által tényleg sikerült valami nagy dolgot tenni, és a kezdeti lelkesedést, elkötelezettséget megőrizni és továbbörökíteni. Ahogyan a felnőtt szívesen tér vissza gyermekkora kedves helyeire, ugyanúgy térnek vissza az egykori ellátottak önkéntesként az intézménybe, bekapcsolódva a tevékenységekbe, saját élettörténetükkel illusztrálva a kicsik számára, mi a cél, és hogy ha tesznek érte, járnak iskolába, részt vesznek a központ által szervezett aktivitásokon, azt igenis el lehet érni.